Egy pszichologus tollából
Mit kódolunk a gyerekeinkbe?
A gyerekek életét gyakran a kimondatlan érzésekkel és elvárásokkal nehezíthetjük a leginkább. Mégpedig azért, mert a gyerek elsődleges, mindennél fontosabb vágya, hogy a szüleinek örömet szerezzen, megkímélje őket a szomorúságtól, a csalódástól.
Ha úgy érzi, a szülei szomorúak azért, mert ő nem sír utánuk, mert jól érzi magát nélkülük, akkor nem tud felszabadulni az új környezetben. Ha úgy érzi, hogy az anyukájának arra van szüksége, hogy ő mással ne kerüljön bizalmi kapcsolatba, ha úgy érzi, szomorúvá teszi azzal, hogy máshoz is ragaszkodik, vagy hogy nélküle is jól boldogul, akkor nem fog tudni.
Ha úgy érzi, hogy a szülei akkor büszkék rá leginkább, és azt mondogatják az ismerőseiknek a leginkább dagadó mellkassal, hogy ő mennyit rosszalkodik, hogy ő mindenhol csinál valami zűrt maga körül, netán milyen bátran visszabeszél mindenkinek, a tanárainak, akkor azt fogja tenni.
Ha azt érzi, hogy sokat kell betegeskednie, mert az anyukája annyira szereti őt ápolni, és akkor érzi a legjobb anyának magát, amikor gondoskodhat róla, akkor garantáltan sokat lesz beteg.
Ha a szülők közt kiélezett, feszült helyzet van, és ő azzal könnyítheti meg az életüket leginkább, hogy észrevétlen lesz, akkor még szinte a levegővételt is megtanulja visszatartani. Csendes lesz, halk, visszahúzódó, és rengeteg szükségletéről lemond a konfliktus elkerülése érdekében.
Ha a szülők elégedettségéhez, és boldogságához az kell, lemond a gyerekkoráról, és minden szabadidejéről, hogy mindig mindenhol jól teljesítsen, erejét megfeszítve igyekszik tökéletes vagy még annál is jobb tanuló lenni.
Ha a szülők mindenkitől ok nélkül, túlzottan féltik a gyereket, ha minden pedagógusban és más felnőttben csak a hibát keresik, és azt akarják bebizonyítani maguknak, hogy rosszak a gyerekükhöz, a gyerek inkább begubózik és elzárkózik más felnőttektől, csak hogy a szülei aggodalmát csökkentse. Inkább megfosztja magát a más felnőttekkel való bizalmi kapcsolattól
Sokan próbálnak minél szorosabb kötődést kialakítani a gyerekeikkel. Sok babának és kisgyereknek alakulnak emiatt ideálisan az első évei. De nagyon gyakran találkozni azzal, hogy ez a kötődés valamelyest félreértelmeződik, és a későbbi években inkább visszahúz ahelyett, hogy engedne. A kötődés, a szoros, bizalmi kapcsolat nem abban mutatkozik meg, hogy a szülő teljes egészében nélkülözhetetlen és pótolhatatlan a hétköznapokhoz, nem is abban, hogy a gyerek csak vele érzi igazán biztonságban magát.
A biztonságos kötődés egy érzelmi kapocs, ami végigkíséri a gyerek egész életét úgy, hogy könnyíti és segíti azt. A szülő nem rátelepszik a gyerekére, sem állandó jelenlétével, sem elvárásaival, sem be nem teljesült álmaival, hanem érzelmileg rendelkezésre áll. Akkor és úgy, ahogy arra a gyereknek szüksége van.
„Ha baj van, itt vagyok, ha szomorú vagy, elmondhatod, ha félsz, segíteni próbálok.” A biztonságos kötődés engedi és segíti a gyereket leválni, más kapcsolatokat kiépíteni, másokban is megbízni. Engedi a gyereket próbálkozni, botladozni, tapasztalni, tanulni, megvívni a saját csatáit, csak akkor avatkozik közbe, ha tényleg szükséges, és mindenekelőtt arra törekszik, hogy a gyerek a saját életét élhesse, a saját életének főszereplője legyen.
A lelki köldökzsinór egy életen át tartó tápláló, erőt adó kötelék lehet. Ehhez azonban nemcsak az a fontos, hogy a szoros kapcsolatot kialakítsuk a kezdetek kezdetén, hanem az is, hogy a távolságot apránként növelni tudjuk, a gyereket szép fokozatosan engedjük egyre önállóbbá válni, egyre kevésbé tőlünk függeni. A köldökzsinórt meg kell tanulnunk centiről centire kiengedni ahhoz, hogy a gyerek fejlődését szolgálja, az életét könnyítse, ne pedig visszahúzza őt. Mert amilyen erős és éltető kötelék tud lenni, olyan nehéz és fojtogató lánccá válhat.
Sebestyén Eszter
pszichológus
Köszönöm,hogy itt jártál ,remélem hasznos volt 🙂
