Béküljünk ki – suttogta –, béküljünk ki, erdő!
– Nem vagyunk már erdő – zsongtak a fák –, csak emlék vagyunk.
– Jóváteszek mindent – suttogta a szél.
– Tedd jóvá! – Akkor a régi lesz minden?
– Akkor a régi lesz minden.
Elsuhant a szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat.
– Talán lesz valami – suttogták.
A szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
– Nincs erdő – búgott a kéményben –, nincs eső…
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, tovább akartak aludni.
– Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő és nincs pénz se. Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket.
– Bizony nincs – gondolták. – De miért nincs?
A szél jajgatva dúdolt a kéményben: – Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák: mert nincs erdő, mert nincs erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év … igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a szél, de a szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalakra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
– Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is…
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai, egy locsogó szarka csicseregve vitte meg a hírt az erdei népnek.
– Cserr! – kiáltotta. – Halljátok? Ültetik az erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő odvában.
– Beszélj értelmesen! Ki ülteti és hol?
– Az ember, az ember; amit kivágott.
– Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz minden ostobaságot. Amikor leszállt az est, a bagoly elimbolyodott a vén tölgyhöz.
– Igaz?
– Igaz. Most várom a szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog. – Itt vagyok, itt vagyok – zendült meg a szél, – Nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni… ma, felhőcskék… – szólt bátran – csak szép lassan… A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak…….
Fekete István
