Lélekmelengető

A madár és a lány

A madár és a lány

Annyira szép ez a kis vers,nagyon szeretek verseket olvasni,és remélem másnak is egy kis gyöngyszem a lelkének,mint ahogyan nekem.

Pilinszky János: A madár és a leány

Jártatok már a világ partján?

Miként a tengernek van partja,

úgy van a világnak határa:

tenger égbolt zúdul a partra.

Innét indulnak a szelek,

innét a kelő reggelek,

és ide tér meg éjszakára

a fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.

Hol tiszta kék és mozdulatlan,

mint óriás kerek tükörben

fénylik benne a kora hajnal;

hol meg szelektől viharos,

villámló felhőkkel habos

haragja a földekre árad,

porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,

elhagyatva a világ partján;

akár a kelő nap, oly árva,

akár a hunyó nap, oly halvány.

Világ határán egymaga

élt itt egy leány valaha,

szomorú, szép és halovány

magányos csillag, egy leány.

Maga volt, hogy a nap felfénylett,

és éjszaka, hogy szállt a hold,

szobácskájában egyedül,

álmában is csak maga volt.

Hideg esőben át a réten

árván futott, árván a szélben,

s mert nem volt senki élő társa,

örökös csönd volt házatája.Asztalkáján a gyertyaláng,

az ablakán az éj maga,

vele búsult a tányérkája,

nehéz, csatorna, van;

s hogy vele együtt árva volt

a kenyér, mibe harapott:

mintha csak könnyeket törölne,

mikor a morzsákat törölte…

Járt erre aztán egy madár,

idejött a világ partjára,

és megpillantotta a lányt,

meglátta és szépnek találta.

Háza előtt, az alkonyatban,

kint ült a leány mozdulatlan,

szótlan a világ peremén,

magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,

a tükörsima alkonyat,

mint elhagyatott aranytócsa

terült a síma ég alatt;

minden kis porszem és fűszál,

darabka rög, parány bogár,

az egész világ hallgatott.

Nézte a lemenő napot.

“Zöld levelekből, lágy mohából,

puha füvekből fészket raktam,

kibéleltem könnyű szelekkel,

körülvettem kéklő magassal!

Gyönyörű árvám, föl a magasba!”

– hívta a lánykát, hogy vele lakna,

hívta az árvát a madár.

Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,

s a nyári égbolt, ha lehet,

a levelek az ágakon,

rög és bogár még csöndesebb,

még csendesebb, hogy válaszolt,

válasza olyan árva volt,

oly árva volt szava a lánynak:

“Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

S azontúl minden alkonyattal

megjött és hívta a madár:

“Gyere velem, föl a magasba,

siess, siess, telik a nyár!

Elmúlnak napok és egek,

megjönnek a vizes szelek;

elfogy aranya a világnak!”

“Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

“Siess, siess, közeledik már

eső és szél, fagy és hideg,

magad leszel, ha itt a tél,

s ha szolanál is, nincs kinek!

Akkorra én már messze szállok,

fehér hó lepi a világot,

befagynak mind a tengerek,

világ végén a reggelek.

 

Betette háza ajtaját,

maga maradt a lány a házban,

maga maradt, s hogy elaludt,

árván aludt az éjszakában.

Hallott távoli hangokat

álmában, akkor felriadt,

felébredt és ajtót nyitott.

Künn hó és csönd és csillagok.”Puha füvekből fészket raktam,

lebontottam puha kis fészkem,

lerontottam puha kis házam,

puha házamat elcseréltem!

Immáron minden csillagával

egész égbolt én fészkem, házam!”

– szólott szava az ég alól.

De a madár nem volt sehol.

Hangját szép nyári alkonyatban

halljuk mi is a kert alatt;

hívja a lányt, hívja az árvát,

hívja a csöpp madárkahang.

És hallja fű, hallgatja fa,

s mintha gyönyörűt hallana:

hogy “élt egyszer egy szép leány,

világ végén egy árva lány”.

 

Ha tetszett a blogom a következő oldalakon ehhez hasonlóakat találsz:
Tags
Show More

Related Articles

Hozzászólás

Back to top button
Translate »
Close